Egy falat Mexikó Fehérváron

Egy falat Mexikó Fehérváron
Néhány órára elutaztunk Mexikóba. Igaz, csak a belvárosig sétáltunk el, ahol Klári és Chad éttermében a belül szaftos, kívül roppanós flautas, a csípős szószok és a csillogó csontvázak egy különleges kultúrába repítettek minket.
Kint fújt a szél, szemerkélt az eső, de a falakról mosolygó koponyák és a csillogó zenélő csontvázak rögtön egy teljesen más világot tártak a szemünk elé. Közben halkan szólt a zene. Az egyik tulajdonos, Chad a különböző színű és erősségű chilipaprikákat rendezgette.

„Az ott egy jalapeno, az a csoki színű egy habanero, a piros pedig egy Trinidad skorpió paprika. Az az erősebb, amelyiknek hegyesebb a vége.” – magyarázta, majd rámosolygott a konyhából éppen betoppanó feleségére, Klárira, aki gyerekkorában a szüleivel Fehérvár mellett, Sárkeresztesen lakott.

Szerelem az óceánjárón

Klári a vendéglátásba is a faluban kóstolt bele először: egy családi barát kocsmájában dolgozott. Aztán tizennégy éves korában elkerült Mohácsra, két tannyelvű gimnáziumba. A tanulás mellett év közben egy kávézóban dolgozott. Az ott keresett pénzből utazott nyaranta. Az iskola elvégzése után Olaszországba került. Itt szerette meg úgy Isten igazából a szakmát az italok keverésétől a főzésig. Később szerződést kapott egy hajóra, ami a nyolcvanas években nőként borzasztó nagy szónak számított. A szakmai előrelépés a szerelmet is hozta magával: az óceánjárón találkozott a későbbi férjével, Chaddel. Ennek lassan már tizenkilenc éve.

„Nekem csak egy féléves szerződésem volt, ami után úgy döntöttem, Amerikába költözöm Chaddel. Fredericksburgben, Washingtontól nagyjából huszonöt mérföldre telepedtünk le. Chad egy zenecégnek lett a képviselője, én pedig éttermek elindításával foglalkoztam. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy én vettem fel az alkalmazottakat, megírtam nekik az itallapot és összeállítottam az étlapot.”

Ahol még a polgármester is szandálban jár

A házaspárnak nagyon hiányzott az a laza élet, amit a hajón tapasztaltak, ezért úgy döntöttek, elköltöznek. Egy nagyon kicsi mexikói szigetre, Cozumelre esett a választásuk, ami hiába alig ötszáz négyzetkilométer, mégis itt épült a világ egyik legnagyobb óceánjáróhajó-kikötője.

„Amikor nincsenek turisták, akkor nyolcezren laknak a szigeten, ha vannak, akkor kétszázötvenezren. Emellett vannak a szigeten lakatlan részek. Nincsenek merev szabályok. Teljesen normális, ha valaki kint alszik a tengerparton. Egy-egy tárgyalásra nem kellett öltönyt meg nyakkendőt venni, mert itt még a polgármester is rövidnadrágban és szandálban flangál.”– tette hozzá Klári.

Mivel Klári gasztronómiával foglalkozott, és Chadnek is húzott a szíve a konyhához, innen jött az ötlet: amit az éttermeknek ajánl, az vajon számukra is bejön? Egy kis bárt vettek, nyolc székkel és két asztallal.

Azt hitték, hogy a hajóturizmus fogja működtetni a helyet, de meglepő módon a helyiek lettek a törzsvendégek. A pár pedig az évek során egyre jobban belelátott a Cozumelen élők sokszor korántsem csillogó világába. A szegényebb rétegekben teljesen hétköznapi jelenség, hogy négy-öt család lakik egy szobában, ahol nincs folyóvíz. Kláriék a lehetőségeikhez képest próbáltak segíteni. Közben összeismerkedtek a tűzoltókkal.

„Chaddel úgy döntöttünk, hogy ők lesznek a projektünk. Elkezdtünk számukra adományokat gyűjteni, aminek eredményeképpen egy tűzoltóautót is sikerült vennünk, amit hálából a srácok rólunk neveztek el.”

Halottkultusz szomorkodás nélkül


Klári a mexikói kultúrával kapcsolatban megjegyezte: ők a halálhoz egészen máshogy állnak hozzá, mint mi. A mexikóiaik hithű katolikusok. Számukra a mennyország egy nagyon vidám hely, ahol együtt bulizhatnak a barátaikkal, családtagjaikkal. Vannak olyan családfák, melyek csontvázakból állnak. Egy-egy csontváz általában vagy egy foglalkozást vagy pedig egy hobbit jelenít meg, amit az elhunyt életében nagyon szeretett. De ugyanez jellemző a sírkövekre is. Például ha volt egy autószerelő, aki nagyon szerette a Ferrarikat, akkor a sírköve nem kereszt, hanem egy Ferrari.

Az év egyik legnagyobb ünnepe a halottak napja, amikor a mexikóiaik szépen felöltöznek, és azokat az ételeket, italokat viszik ki a sírra, amit a halott szeretett, és együtt jól érzik magukat a temetőben.

Paprikás csirke a trópusokon


A házaspárt megszerették az emberek, így néhány év alatt kibérelték körülöttük az egész plázát. Az incifinci bár pedig szépen lassan kétszázötven férőhelyes étteremmé nőtte ki magát, és nyitottak egy helyet a főutcán is.
Az ételek nagy része a tex-mex vonalat képviselte, de voltak autentikus mexikói specialitások is. Minden évben augusztus 20-a környékén pedig magyar estet tartottak, amikor rotyogott a gulyás és sült a rétes.

„Az anyukám minden nyáron kint szokott nálunk lenni. Az első évben volt egy tízfős afroamerikai csoportunk. Az egyik úriembernek nagyon megtetszett az anyukám, ezért elkezdte győzködni, főzzön neki valami finomat. Az anyukám meg úgy volt vele, hogy miért ne? Összedobott egy paprikás csirkét nokedlivel. Óriási sikert aratott vele. Mi meg elkezdtük mesélni a vendégeknek, akik megkérdezték: hát nekünk miért nem főztök? Így a következő évre már tudatosan beterveztünk egy magyar estet, ahol anyu volt a főszakács.”

Évről évre egyre többen jöttek a magyar estre, ahonnan Chad révén nem hiányozhatott a zene sem. Az utolsó különösen jól sikeredett. Akkor Kláriék már tudták, hogy el fognak jönni.

„Az évek során egyre inkább azt vettük észre, hogy Mexikó egyre veszélyesebb hellyé vált, ami valamilyen szinten minden bizonnyal a drogmaffiával függött össze. A gyerekeink osztálytársai testőrrel jártak iskolába. Több ismerősünk tűnt el egyik napról a másikra, majd összeverve került elő. A külföldiek ebből nem vettek semmit sem észre, mert a turizmus nagyon nagy bevétel Mexikó számára, és figyelnek arra, hogy ezek a dolgok nehogy kiderüljenek. Úgyhogy leginkább emiatt jöttünk el, másrészt meg mind a ketten úgy gondoltuk, hogy Európában sokkal több lehetősége lesz a fiunknak és lányunknak. Kivéve, ha orvosok akarnak lenni, mert Mexikóban nagyon jó az a képzés.”

A csípősség választás kérdése

2015-ben a család Fehérvárra költözött. „Visszavágyott a szívem a kocsmába!” – jegyezte meg viccből Klári, majd komolyra fordította a szót, hogy a remek elhelyezkedés, a történelmi múlt, a kultúra és a csodaszép környezet mind Magyarország mellett szólt. Bár elsőre meglepte a nyitáshoz szükséges pecsétes papírok tömkelege, lassan belerázódtak a hazai életbe. A Mexikóban eltöltött évekre ma már csak az étterem falai, néhány koponya és az óceánon túlról hozott ételek emlékeztetik őket.

„A latin konyha nagyon egyszerű. Az ételek alapesetben nem csípősek, de minden étteremben vannak csípős szószok, amelyek saját recept alapján készülnek. Azok szinte kötelezően mennek az ételek mellé. Mindenki annyit használ belőlük, amennyit szeretne.” – tette hozzá Klári, majd nekilátott a csirkehúsos flautasnak. Ez egy tépett csirkével töltött kukoricatortilla, amit bő olajban sütnek ki.

Klári elkészítette a tölteléket, és pillanatok múlva már a forró olajban forgatta a tortillákat. Amikor aranybarnára sültek, lecsöpögtette kipakolta őket egy fatálra. A tetejükre került egy jó adag zöld, egy leheletnyi tejfölös szósz meg paradicsomsalsa (Pico de Gallo), végül egy kis ranchera szósz. A színek, az ízek és az illatok egymásba értek.


 Recept:
Csirkehúsos flautas:
Hozzávalók négy főre: 400 gamm grillezett csirkemell vagy 400 gramm maradék grillcsirke szálaira tépve, 25 darab kukoricatortilla, negyed fej jégsaláta vékony csíkokra aprítva, 200 gramm reszelt sajt, 150 gramm tejföl, 50 gramm főzőtejszín, 350 gramm Pico de Gallo, 250 gramm Salsa Ranchera (megvásárolható gourmet élelmiszer boltokban), 25 darab fogpiszkáló, ízlés szerint napraforgó- vagy canolaolaj a kisütéshez

Elkészítése: Először a tölteléket készítjük el. Összekeverjük a reszelt sajtot a szálaira tépett csirkével. Utána jön az egyik szósz: a tejfölhöz hozzácsurgatjuk a főzőkrémet, majd addig keverjük, amíg folyós nem lesz. A kukoricatortillákat nagyjából tizenöt másodpercre belerakjuk a mikróba, hogy megpuhuljanak, így később könnyebben fel tudjuk őket tekerni. A langyosítás után a tortillákba nagyjából huszonnégy grammnyi tölteléket teszünk. Felcsavarjuk őket, végül fogpiszkálókkal megtűzdeljük, nehogy sütés közben szétnyíljanak. Egy mély serpenyőbe olajat öntünk, és közepes lángon megsütjük a tortillatekercseket. Mikor szép, aranybarna színük lesz, kivesszük őket az olajból és papírtörlőn lecsöpögtetjük. Egy tányérra öt tekercset teszünk, és ízlés szerint meglocsoljuk a tejfölös és a ranchera szósszal. Végül a tetejére bőségesen szórunk a jégsalátából és a Pico de Gallóból.

Pico de Gallo házilag:
Hozzávalók: 5 darab nagyobb paradicsom apró kockákra vágva, negyed nagy fej hagyma apró kockákra vágva, egy marék friss koriander szár nélkül, aprítva, fél citrom kifacsart leve, egy csipet só, egy csipet durvára őrölt bors
Elkészítése: Minden hozzávalót egy tálba teszünk, és alaposan összekeverjük. 
Tartalom és képek forrása: http://fmc.hu/